Ülök a szobában, kint esik az eső, bent szól a legújabb mp3 lemezem. Szürke, ködös őszi nap van. Nem történik semmi és nem is várható. Az ember ilyenkor legszívesebben ki sem dugná az orrát egész nap a jó meleg szobából. Mit is lehet ilyenkor csinálni? Bambulni a kereskedelmi tv-k valamelyik nagysikerű tehetségkutatóját, esetleg az egyik bulvárújságban valami pikantéria után kutakodni, netán a legújabb „tankos-romantikus” játékban öldösni az ellent. Ha valaki mégsem ezen „szórakoztató és értelmes” programok közül választ, hanem a közszolgálati tv műsorát választja, esetleg politikai lapot olvasgat, vagy csak nyitott szemmel sétál az utcán, hamarosan fel fog tűnni, hogy lépten-nyomon a mai dátumról beszélnek. Miért? Mi van ma? Kedd. Október 22. Ja, nem is: 23. És akkor mi van? Már emlékszem! Tavaly hétfőre esett és nem kellett iskolába menni…
Az előbbi gondolatmenet bármely tizenéves fejében megfordulhatott volna, talán némelyekben meg is fordult. Az egykori ellenforradalom helyett, a rendszerváltás után teljesen megváltozott világképben, már forradalomról, a nemzet hőseiről beszéltek és tanítottak. Csakhogy a váltás nem megy ilyen gyorsan. Az elmúlt bő két évtizedben a történelemtanárok sokféleképpen taníthatták tantárgyukat, hiszen kitört a demokrácia, a szólásszabadsággal és sok egyéb hátrányával együtt. Hogy ki mit tanít 1956. október 23-ról, mennyi időt foglalkozik vele és milyen mélységig, az szinte teljesen a tanárok lelkiismeretére van bízva. A mai fiatalok között ez a dátum még mindig abba a kategóriába tartozik, amiről tudják, hogy valami történt, de hogy az jó volt-e vagy sem még nem bizonyosodtak meg róla teljesen. Az a 35 év, amíg nem lehetett beszélni róla, kihat a mai tizen-, huszonévesekre is. 1848-at már sikerült feldolgozni, igaz, akkor csak 19 év szilencium (majdnem a fele) volt elrendelve és legalább százötven év is eltelt. Az elmúlt pár év pedig még sokkal „különösebbé” tette ezt a dátumot – sok mással egyetemben. Gondolok itt a mára állandósult pártpolitikai csatározásokra, az eldurvult kampányokra, az egymásra mutogató „képviselőinkre”. Ezek az események először csak a nagy nemzeti ünnepeinkre nyomták rá a bélyegüket, később a kisebb ünnepekre, végül hétköznapjainkra is. Tegnap sétáltam az egyik megyeszékhelyen, és egy középiskolából kokárdás(!) fiatalok tömege indult, hogy méltóképpen ünnepeljék meg az ötvenhatos eseményeket. Ha jól emlékszem a kokárda – legalábbis az én időmben – a 48-as forradalom és szabadságharc jelképe volt, amit a Márciusi Ifjak hordtak mintegy másfél évszázaddal ezelőtt. Ezek a gyerekek nem hiszem, hogy bármit is értenének abból, mi volt az eredeti jelentése annak a nemzeti színű szalagnak a szív felett. Csak odarakták, mert azt mondta valaki, meg a tv-ben látta, hogy a híres emberek is hordják. Én sem vagyok teljesen tisztában azzal, hogy mit jelentett a kokárda, vagy az őszirózsa ezért nem is hordom őket. Pláne nem akkor, amikor tudom, hogy nincs itt az ideje!
Október 23-a a modernkori Magyarország egyik legfontosabb dátuma. Az, amit 1956 e napján elkezdtek, amiért – akkor és utána – több ezren az életüket adták, 1989 ugyanazon napján érett be. Akkor kiáltották ki azt a köztársaságot, amelyben azóta is függetlenül és szabadon élhetünk. Sokan megemlékezéseket tartanak, vannak, akik ünnepnek nevezik és páran demagóg módon a politika szolgálatába állítják az eseményt. Pedig lehet, hogy ott fenn, akik az életükkel fizettek a mi szabadságunkért és függetlenségünkért, jobban örülnének egy szívből jövő, halk köszönömnek.
