Pedig rajta lassan röhög az egész ország. Legalábbis a jóérzésű fele. Legalábbis kényszerében. Ami ma a magyar felső- és közoktatás átalakítása körül zajlik, már-már egy jobb latin sorozat cselekményére hasonlít. Minden nap van valami új, megjelenik egy szereplő, új cselekmény-szál indul, olyan fordulatok vannak benne, amit csak az otthonülő kisnyugdíjasok vesznek komolyan. No, meg persze a salgótarjáni képviselők, és az asztalra már sokat letett pedagógusok.

Sokan összefoglalták már mi is zajlik manapság: az felsőoktatás szétverése, átgondolatlan reformok, vagy ahogy mások nevezik: az igazi siker történet.

Siker, hogy ez egy történet. Siker, hogy ennyi ideig elhúzódik, és még mindig nem látni a végét. Valakinek biztos. Akinek biztos nem, azok a középiskolások, a felsőoktatásban tanulók és dolgozók, valamint a Magyarország külföldi megítélése. Lehet rajta polemizálni, ami tény, az tény: tavaly országos felháborodást váltott ki, hogy a felvételi időszak lejárta előtt semmi nem biztos a szeptemberben induló képzésekkel kapcsolatban. Az utolsó utáni pillanatban hirdették ki a keretszámokat és a képzések költségeit, a kiadott felvételi tájékoztató lószart se ért, hiszen ami abban állt, az gyakorlatilag használhatatlan volt. Nagy nehezen túlélte mindenki azt az időszakot, bár Hoffmann Rózsa széke már akkor is inogni látszott. Akkor úgy gondoltuk, ez nem ismétlődhet meg. Aztán láss csodát: a kormány karácsony előtt benyögte, ismét csökkenti a keretszámokat, sőt egyes képzéseken egyáltalán nem finanszírozza az oktatást, akiket finanszíroz, azokat pedig olyan módon megköti, hogy véletlenül se tudják teljesíteni a leendő hallgatók. (És itt már találunk is egy viccet: a felsőoktatás mindenki számára ingyenes; van akinek az állam finanszírozza, mások a Diákhitel 2-ből oldhatják meg. Tehát amit hitelből oldunk meg, az végső soron ingyen van…) Nem tudom mit gondolt a szaktárca. Talán, hogy karácsony előtt mindenki el lesz foglalva az ajándékvásárlással, és senkinek nem fog feltűnni, hogy mit is akarnak átnyomni? Persze a vizsgaidőszakot megkezdő egyetemistáknak volt idejük két tétel között, és tájékozódtak az őket érintő kérdésekben, aminek a vége sorozatos tüntetésekben jelent meg. Balog Zoltán miniszter úr – jobb későn, mint soha alapon – konzultációra hívta az érintetteket. Ekkor persze jöttek a különböző dilettáns elképzelések és variációk. Gyakorlatilag mindegyiket visszavonták a diákdemonstrációk hatására, ám, ahogy anno a zenebohóc, itt is jött a „van másik” parafrázis. Az újévet minden valószínűség szerint romkocsmákban töltő egyetemisták előtt január közepén a szaktárca kijelentette: hajlandó tárgyalni a reformokról – ismét pár héttel a jelentkezés előtt – de csak azokkal szervezetekkel, akiket ő megjelöl. Ahogy valahol olvastam, ez olyan, mintha a 70-es években az akkori bő 2/3-dal rendelkező kormánypárt „egyeztetésre” hívta volna az aktuális KISZ vezetőket. Azt hiszem, ez az egyik legjobb hasonlat. A kormány ezzel minden alulról jövő kezdeményezést halálra ítél. Illetve más megközelítésből: tökélyre fejlesztette a megosztást a hallgatók, az oktatók, és minden egyéb érintett között. Ha valaki azt szeretné, hogy a hangja eljusson az illetékes fülekbe, annak vagy be kell állnia azokba a szervezetekbe, akiket a minisztérium is elfogad – más kérdés, miért csak őket - , vagy gerillaharcosként hallatja hangját a nemhivatalos fórumokon.

Több kérdést is felvet a helyzet.

1. Mi alapján választja ki T. Miniszter Úr, hogy kivel szándékozik tárgyalni? (tudom, a HÖOK a törvény által megnevezett szervezet)
2. Mi állhat amögött, hogy a hallgatók ezrei gondolják/gondolták úgy, a HÖOK nem képes ellátni az érdekképviseletüket, és önszerveződő módon saját hálózatot hozzanak létre?
3. Ha egy hallgató nem ért egyet a saját intézménye hallgatói önkormányzatával, esetleg egy hallgatói önkormányzat nem ért egyet a HÖOK-kal, akkor nekik milyen fórumot kíván biztosítani T. Miniszter Úr a véleményük, esetlegesen megoldási javaslatuk megjelenéséhez?
4. Miért január közepén jutott eszébe T. Miniszter Úrnak, hogy tárgyalni kellene az érintettekkel?
5. Mi alapján válasszon egy végzős diák intézményt, szakot februárban, ha még mindig nem lehet tudni melyik intézményben, melyik szakon, mennyi hallgatót vesznek fel államilag támogatott képzésre?
6. T. Miniszter Úr miért akar zárt ajtók mögött, a sajtónyilvánosságot kizárva tárgyalni a HÖOK vezetőivel? (se a középiskolások kérdéseire nem válaszolt az Educatio kiállításon, se Nagy Dávid HÖOK elnökkel nem volt hajlandó a sajtó képviselői előtt egyeztetni decemberben.)
7. Mikorra várható végre hosszútávú, az egész oktatást érintő – értsd: általános iskola 1-től minimum az egyetemi alapképzés befejezéséig tartó –, kiszámítható és ami még fontosabb fenntartható reform?

Nem tudom a megoldásokat, de egy valamit tudok: ez így nagyon nem jó. Sírunk, hogy az értelmiségiek elhagyják az országot. Hogy drága pénzért képezzük őket, ők meg itt hagynak a szarban bennünket. Hovatovább a szakállamtitkár már eljutott odáig, hogy latint tanítsanak – azzal legalább nem mennek külföldön semmire. Hát tessék már gondolkodni! Ha azt látja egy 18-20-22 éves fiatal, hogy egyik napról a másikra áthúznak olyan koncepciókat, amelyek alapján 4-5 éve készül, hogy a magyar társadalom hasznos tagja legyen. Ha azt tapasztalja, hogy olyan szerződést irat vele alá a magyar kormány, amelyet jó, ha 10%-uk tud majd teljesíteni, különben vagy nem tanul tovább, vagy min. 2-3 milliós adóssággal kezdi az életét. Ha azt hallja, hogy már 20 éve mindig „ez lesz az utolsó nehéz év, jövőre jön a fellendülés”. Ha bármerre néz, mindenhol azt látja, a kortársai menekülnek itthonról. Akkor nem lehetséges, hogy nem a fiatalokkal van a probléma, hanem azokkal, akik engedték idáig süllyedni az országot? Ha országon belül valaki munkahelyet vált a jobb fizetés és/vagy a nagyobb megbecsülés miatt, akkor az egy szar-szemét-szar alak? Hát nem. Akkor miért kiáltjuk ki annak azokat, akik ugyanezen okból nem Kaposvárról Nyíregyházára, hanem a másik irányba, mondjuk Graz-ba, vagy Münchenbe mennek dolgozni? Miért baj az, hogy ha egy itthon elhelyezkedni nem tudó – 1-2 évig munkanélküli fiatal – fogja magát és elmegy oda, ahol – akár a szakmájában, akár nem – munkába tud állni, és a magyar átlagfizetés 2-3-szorosát keresi?

A probléma összetett, és ha végiggondoljuk, rájövünk, hogy minden az oktatásra vezethető vissza. Ha tehát az oktatásban bizonytalanság van, az kihat az egész társadalomra, a gazdaságra és a mindennapi életünkre is. Egyik ismerősömet kérdeztem, mi a véleménye a diáktüntetésekről, a felsőoktatási reformokról. Azt mondta: nem érdekli, ettől nem lesz holnap drágább a kenyér. A „nem reprezentatív felmérés” azt mutatja, hogy sajnos van, akiket a sokat hazudozás miatt már nem is érdekelnek a közélet dolgai, csak a mindennapi betevő legyen meg. És sajnos igaza is van. Holnap ettől nem lesz drágább a kenyér.

De holnapután igen. És ezen már mi sem nevetünk.