The truth is out there...

Nos, ez is lecsengett. Nem egész egy hetet élt meg. Sokat gondolkodtam róla már élete során is, sőt kértek is, hogy írjak róla, ám valahogy nem ment. Látnom kellett a végét, hogy mi is lesz belőle. Mert a lehetőség benne volt. Benne volt, hogy elsöprő lendülettel megújít sok minden, és benne volt, hogy a nagy médiavisszhang ellenére „diák-hecc”-é degradálódik.

A különböző médiumok, bloggerek, hallgatói szerveződések elsősorban kisarkítva a rektori utasítást, azt közröhej tárgyává téve próbálták bemutatni, nem a legcélravezetőbb módon és időben született meg a rendelet. Voltak támogatói és ellenzői. És a közhiedelemmel ellentétben, nem az járta be a világsajtót, hogy született egy ilyen döntés, hanem szinte kizárólagosan csak a „Virágos-forradalom”-nak volt köszönhető: aki nem hiszi, nézze meg miről is szólnak azok a hírek. Sajnos a kezdeményezésnek valószínűleg valóban csak annyi eredménye volt, hogy a művésznő további alkalmazásától el fognak tekinteni (persze nem most, mert túl egyértelmű lenne az összefüggés, majd pár hónap múlva)

No, de most nem ezzel szeretnék foglalkozni, ezt majd megteszi más. Amire vártam, és természetesen nem jött el. Ami a mai napig hiányérzetet okoz kicsiny lelkemben, az nem más, mint a hallgatói érdekek „felkent” munkatársainak feltűnő hallgatása. Amint azt már több helyen is megjegyezték (Magyar Narancs, HVG) vannak furcsaságok a Kaposvári Egyetem érdekvédelmi szervezetében, akár felépítését és személyi összetételét vesszük górcső alá, akár az ő törvényes működésüket, mégis én most inkább azzal foglalkoznék néhány gondolat erejéig, hogy miért fordulhatott elő egy ilyen nagy figyelmet kapó esemény kapcsán, hogy a HÖK, mint elsődleges érdekvédő és érdekérvényesítő szervezet nem nyilatkozott senkinek, meg sem kérdezték őket. Sem az újságírók, sem az egyetemi vezetők a döntés előtt. Jah, és persze, hogy ők maguktól miért nem álltak fel, hogy „halló, mi is itt vagyunk ám! Van véleményünk, és végülis, b..sza meg, ezért kapjuk a pénzünket!”

No de mi is a HÖK feladata? Néhány gondolat az egyik belső szabályzatukból: „A hallgatók érdekeinek feltárása, képviselete, érvényesítése és védelme, valamint a hallgatók jogainak érvényesítése.” „Ellátni a Kar hallgatóinak érdekképviseletét valamennyi őket érintő kérdésben…” Ejj, de szépen van megfogalmazva. És akkor nézzük mi volt a dresscode-ra az egyetlen HÖK vezetői nyilatkozatban: „…amíg nem történik semmiféle hivatalos úton, aláírásokkal, írásban történő megkeresés tőletek felénk, addig nem áll sem szándékunkban, sem pedig jogunkban állást foglalni a témában…” (idézet Kozma Péter, KE MK HÖK mb. elnök hallgatók felé tett nyilatkozatából) Akkor elemezzük kicsit ezt a szösszenetet. Tehát a HÖK csak akkor és csak akkor lép fel bármilyen üggyel kapcsolatban, ha azt írásban, aláírások tömkelegével ellátva megkapja. Tehát ha tudomására jut, hogy egy hallgatót jogsérelem ér a bőre, vallása, politikai nézete vagy egyéb okból kifolyólag, és az illető ezt csak szóban meri elmondani, de írásban nem, nehogy további sérelme legyen, akkor semmit nem fog tenni. Ugyanakkor, ha senki nem kéri sem szóban, sem írásban hogy legyen buli, koncert vagy ingyen zsíroskenyér és ingyen fröccs, azt mégis azért megszervezik. Persze, hiszen hamarosan választások lesznek (évek óta először), és kellenek a szavazatok, értem én. De most nem is Kozma urat szeretném itt kellemetlen helyzetbe hozni, hiszen ő legalább foglalkozott a témával, nyilatkozott több helyen, és vállalta az arcával és nevével, hogy nevetségesnek tartja – érdekképviseleti vezetőként – a spontán hallgatói megmozdulást. Hatalmas bártorságra vall – no és persze arroganciára. De nézzük meg a többieket is. Azaz hogy néznénk, ha lenne mit. A többi vezetőről csak annyi információ van, ami megjelent korábban pár sajtótermékben (http://magyarnarancs.hu/kismagyarorszag/nincs-valasztasuk-86298 ; http://hvg.hu/itthon/20121211_kaposvaron_nem_tuntetnek ). Ha ezeket végigolvassuk, talán nem is csoda, hogy kussban maradtak, még esetleg valaki arra is rákérdezett volna, hogy milyen jogon is vannak posztjaikon. Ami pedig erkölcsileg, és anyagilag is igen kellemetlenül érintené őket, hiszen a havonta a tisztség ellátásáért felvett 50-60.000 forintos, adómentes „ösztöndíj” mindenkinek jól jön. Valószínű, hogy ezen oknál fogva nem aktivizálták magukat tavaly télen sem – az országban egyedüliként – amikor a létszám-csökkentésről, és a forráskivonásokról volt szó. De akkor mi is a hallgatók érdeke? Mit is jelent az érdekérvényesítés? Az aktuális hatalom törekvéseinek feltűnés nélküli átpasszírozása a hallgatók torkán? Buli-szerviz? Mert erre azért legyenek bármilyen elfoglaltak, mindig van idő. Esetleg elsődleges érdeke a hallgatóknak, hogy valakik az amúgy is kevés ösztöndíjra szánt pénzből évekig jól éljenek úgy, hogy esetenként 1-1 tárgyat évekig tologatnak, hogy legyen hallgatói jogviszonyuk? (Egy kis matek: jogszabályok miatt sokáig nem lehet ugyan államilag támogatott képzésben egy vezető sem, de ha megnézzük, hogy egy félév költségtérítése 120-150.000 forint között van, akkor könnyen látható, hogy 2 havi „hökös fizetésből” ki lehet fizetni – esetleg DH-ból – , és a többi máris tiszta, mondhatni talált pénz, pláne, ha ezért elég a fejesekkel jóban lenni, és kerülni minden konfliktust).

Ha már itt tartunk. Kaposváron legutóbb is nagy port kavart fel a rektor-választás. Akkor az akkori EHÖK elnök ülősztrájkja miatt kerültek a média figyelmének középpontjába – aki nem sokkal később már a „hallgatói ügyek rektori referense” poszt boldog tulajdonosa lett. Elméletileg tavasszal újra vezetőt kell választani az intézményben – és tegyük fel, hogy az egyetem vezetése nem az EHÖK-ről veszi a példát, hogy választás nélkül marad hatalmon, amíg csak jól esik. Szóval Kaposváron több helyen is szóba került már, hogy a dresscode, végülis nem is prof. Dr. Szávai Ferenc rektor úr találmánya, hanem valamelyik tanácsadója, segítője, esetleg helyettese vesszőparipája. De hát ugye, ezt rektori szinten kell és lehet szabályozni, tehát szegény prof. nem igazán tehetett mást, mint adta hozzá a nevét, majd később az arcát is. Utólag persze sajátjának tekintette és az erkölcs hős megmondójának szerepét próbálta magára ölteni, és próbálta megmagyarázni, hogy „Az utasítás be nem tartása a jogszabályokban és belső szabályzatokban meghatározott jogkövetkezményeket vonja maga után” sor a rendelet végén még véletlenül sem azt jelenti, hogy aki nem tartja be, azt bármilyen hátrány éri, és bárkit is megbüntetnének. Érdekes elgondolás. Mint ahogy a keonline.hu PR cikknek szánt írása (http://keonline.hu/index.php/szerintunk/208-mely-fajdalommal-tudatjuk-hogy), melyről hamar kiderült, hogy nem szerkesztőségi véleményt takar, és gyorsan el is távolították az illetőt a helyéről (kérdés lehet itt, hogy akkor az összes többi azt takarta eddig).

Tehát kedves vezetők – akár egyetemi, akár hallgatói! Javaslom, mindenki foglalkozzon azzal, amire a felhatalmazása szól: az egyetemi vezetők a képzések színvonalának emelésével, és a hatalmas adósságállomány visszaszorításán, a hallgatói vezetők gyakoroljanak önkritikát, és mondjanak le, írjanak ki szabályos választásokat, és valódi hallgatói érdekekkel foglalkozzanak, ha van róla írás, ha nincs, és ne csak a saját érdekeiket védjék az egész világgal szemben! Bár tény: ez is egyfajta érdekvédelem, sőt befektetés a jövőbe: hátha a következő vezetésnek szüksége lesz új kollégiumi nevelőkre, esetleg új „hallgatói ügyek rektori referensére”…

Mint derült égből a villámcsapás, úgy fúródott a somogyi éterbe és köztudatba 2012 júliusában az Éléstár Egyesület, mint a Somogy Megyei Civil Információs Centrum cím büszke nyertese, és ezáltal az első számú letéteményese a megyei civil életnek. A pályázaton elnyert cím odaítélésének fő indoka: „Az eredmény kialakulásában döntő szerepet játszott a szakmai megvalósíthatósági tervek színvonala, illetve a szolgáltatások - az információnyújtás, a tanácsadás – minimumkövetelményeit meghaladó többletvállalások.” – áll a minisztériumi közleményben. Ehhez természetesen a Minisztérium forrást is rendel, amit pályázat útján kapnak meg a győztes CIC-ok: 35.000.000 forint, melyet 2014. december 31-ig használhatnak fel.

Nos eltelt az első félév. Egy normál felsőoktatási rendszerben ebben az időszakban szoktak ún. filter-vizsgákat tartani, azaz aki nem felel meg az elvárt színvonalnak, azoktól könnyes búcsút vesznek. Nézzünk meg Kaposváron a helyi CIC mit csinált az elmúlt fél évben, illetve mi is ez az Éléstár.

Vegyük a legegyszerűbb módját a vizsgálatnak, vizslassuk meg a honlapjukat. Egy ingyenes tárhelyre feltöltött (mindenkilapja.hu) aldomainen működik, így már nem is meglepő e-mail címük @gmail.com végződése. Ahogy vártam is, az oldal tele van reklámokkal, amelyből a tárhely szolgáltatója keresi kenyerét – és így tudja ingyen adni az oldalneveket és tárhelyet. Nos, a főoldalon – a menüpontokat leszámítva csak Magyarország Alaptörvényének első sorai olvashatók. Nézzük hát sorban a menüt:

1. hírek: somogy megyei civil központként a következő témákat boncolgatja:

• EMMI kampány szöveg arról, hogy a civilek idén is rengeteg pénzhez jutnak
• székely zászlók
• civil fórum Szabadkán
• az egyházak szerepe Erdély és Magyarország kapcsolatában
• Szekszárdi civilek
• EP és a felvidéki magyarok
• magyar összefogás a székely szabadságért
• autonómia éve az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szerint

Azt ugye látjuk, hogy ennek semmi köze Somogy megyéhez, és a civil élethez is csak erőltetve, talán nevében. És ez csak az elmúlt egy hét volt… No de biztosan nem történt semmi érdekes a megyei civil életben, nem volt egy civil rendezvény sem, nem volt egy tisztújítás sem, ami esetleg érintené a szervezeteket. Nézzünk tovább, a „jelképünk” menüpont következik. Itt 7 képet találunk: logók, egy fotó Szászfalvi úrról, valamint egy plakát Wass Albert felolvasó estjéről, majd két revizionista kiáltvány. Érdekes, és bizonyára meghatározó értékeket és fontos erkölcsi útmutatót tartalmaz a somogy megyei kistelepülések ifjúsági körei és nyugdíjas klubjai számára. Gyorsan lépjünk tovább: elérhetőségek. Nos, itt valóban az van, ami. Felsorolásszerűen a cím, telefonszám, e-mail cím. Több szót nem is érdemel.

És végre elérkeztünk a várva várt Civil Információs Centrum menüponthoz. Itt egy almenüpont található: Somogy Megyei CIC névre hallgat. Az oldal bal szélén további linkeket találunk, melyek a szervezet munkásságát részletezik, a főoldal közepén pedig a vállalt szolgáltatásokat sorolják fel, hogy mit, milyen gyakorisággal, és milyen formában kívánnak segíteni az arra érdemes somogyi civileknek: tanácsadás, információs-,infokommunikációs-, és képzési szolgáltatások. Visszakanyarodva a lap szélére: hoppá!!! civil fórumok. Ez már érdekes. 4 állomás van megjelölve: Gadány, Somogyjád, Balatonkeresztúr, Kaposvár. Egyetlen szépséghibája van a dolognak: csak képek (kb. helyszínenként 3-4) találhatóak, semmi tényszerű információ csomag, amiből kiderülne mi is hangzott el a fórumokon. Jajj, ne! Van még egy hiba: a legkésőbbi fórum is június 23-án zajlott, tehát az összes a CIC cím elnyerése előtt, azaz ezt még nem a megyei civil élet vezető-szervezőjeként hozták össze. Na végre, egy időben és témában is idevágó program: Partnerségi Információs Nap. Meghívott vendégek: Dr. Sebők László, CIC szakmai vezető, Szászfalvi László miniszteri biztos, Dr. Csizmadia László NEA Tanács elnök, Civil Összefogás Fórum, Zichy László politológus. Érdekes összeállítás, ismerős nevek. Csak úgy kíváncsiságból megnéztem a civil.kormany.hu oldalon az érdekeltségi viszonyokat. Dr. Sebők László a NEA Tanácsának tagja, az Éléstár Fogyasztóvédelmi és Jogvédő Egyesület alelnöke – saját bevallása szerint – és ami az igazán elgondolkodtató: érintett pályázata: NINCS!!! (Mielőtt bárki nekem rontana, hogy már lemondott a Tanács tagságáról, megjegyzem azután tette, hogy az egyesület, ahol alelnökként tevékenykedik, megnyert egy 35 milliós pályázatot.) De ne személyeskedjünk. Én mint aki szeretne informálódni, mi is zajlott ezen az eseményen, semmit nem találok pár képen kívül, így tovább is állok.

Következő menü: Civil jogtár. Végre egy valóban hasznos gyűjtemény. Lenne, ha a reklámon és a közösségi oldalakon való megosztási lehetőségen kívül lenne bármi az oldalon. Most komolyan annyira bonyesz lett volna azt a pár civil életre vonatkozó jogszabályt összekukázni és idelinkelni? Jáááj… Ahogy tették ezt az önkéntesek fogadásánál, vagy a pályázatok előfinanszírozásával kapcsolatban is (bár itt is 2012. áprilisi dátum szerepel).

„Jó gyakorlat” – ez a következő. Az eddigiekből kiindulva rettenetesen kíváncsian kattintottam a linkre. Hát nem csalódtam: a Nemzeti Önkéntes Stratégia, valamint az erről szóló kormány határozat linkje található. Ennyi. A Gyakorlati kérdések névre hallgató almenüben szintén csak egy további link található, mely a közérdekű önkéntes munkát szabályozó törvény szövegére mutat. Van még két hasonló nevű menüpont is, ám tökéletesen az előbb említetteket találtam ott is.

A honlap jobb oldala sokkal egyszerűbb: van egy óra, alatta linkajánló, pár kötelező Széchenyi Terv-es banner, egy zenedoboz, amelyben 4 igaz magyar dal közül választhat a műkedvelő böngésző, majd egy diavetítő az Éléstár saját logójával (arra nem jöttem rá, mitől diavetítő), egy naptár, és a végén egy Székely lobogó.

Nos, ez a rövid honlap-elemzésem. A való életben ez nem tartott tovább 5 percnél, és igazából semmit nem tudtam meg se az egyesületről; se arról, hogy milyen olyan kiemelkedő tevékenységeket végzett az elmúlt években, amely alapján méltán érdemelte ki azt a tisztet, hogy segítsen a többi megyei civilnek; nem derült ki, hogy a 35 milliós állami támogatásból milyen civil fejlesztéseket hajtott végre, vagy legalábbis mit kezdett el; nem derült ki, hogy tulajdonképpen mit is szeretnének kezdeni a pénzzel és a lehetőséggel, melyet a kezükhöz kaptak. Kiderült viszont, hogy az elmúlt 7,5 hónap alatt összehoztak egyetlen találkozót – ha többet, akkor pedig képtelenek valamit olyan módon dokumentálni, hogy az esetlegesen távollevők is értesülhessenek a történtekről és az eredményekről.

A fentieket többen már előre látni vélték: „ A Századvégen kívül az egyik legfeltűnőbb a Somogy megyei CIC-győztes, a kaposvári Éléstár Fogyasztóvédelmi, Jogvédő és Kulturális Egyesület esete. A szervezet honlapja az önmeghatározása szerint „fogyasztóvédelmi, jogvédő, érdekvédő, szellemi honvédő egyesületi civil honlap”. E bemutatkozás alatt ez olvasható: „Minden, ami emberi, természetes és magyar. Isten, Haza, Család. Magyarországról, édes hazánkról, Ne feledkezzél el szegény magyarokról!” Az egyesület honlapja egyéb tekintetben „feltöltés alatt áll”. Ennek azért van jelentősége, mert egy egyesületnek a törvény szerint kötelessége, hogy feltöltse honlapjára az elmúlt év mérlegét és eredménykimutatását. Honlap hiányában e dokumentumokat az egyesület székhelyén kell kifüggeszteni. Az Éléstár honlapjáról hiányzik a mérleg, ugyanakkor a portálon egy Wass Albert-felolvasóestre fölhívják a figyelmét. Forrásaink szerint kérdéses, hogy rá lehet-e bízni egész Somogy megye civil adatbázisának kezelését egy olyan szervezetre, amely még a saját honlapját sem töltötte föl.” (Kácsor Zsolt: Civilkassza feltöltés alatt – fideszes mutyival? – Népszabadság, 2012. június 25.)

A macska rúgja meg, valaki azonnal kerítse elő Frakk-ot, a macskák rémét, és zavarja már el ezeket a jó büdös CIC-ába…

Pedig rajta lassan röhög az egész ország. Legalábbis a jóérzésű fele. Legalábbis kényszerében. Ami ma a magyar felső- és közoktatás átalakítása körül zajlik, már-már egy jobb latin sorozat cselekményére hasonlít. Minden nap van valami új, megjelenik egy szereplő, új cselekmény-szál indul, olyan fordulatok vannak benne, amit csak az otthonülő kisnyugdíjasok vesznek komolyan. No, meg persze a salgótarjáni képviselők, és az asztalra már sokat letett pedagógusok.

Sokan összefoglalták már mi is zajlik manapság: az felsőoktatás szétverése, átgondolatlan reformok, vagy ahogy mások nevezik: az igazi siker történet.

Siker, hogy ez egy történet. Siker, hogy ennyi ideig elhúzódik, és még mindig nem látni a végét. Valakinek biztos. Akinek biztos nem, azok a középiskolások, a felsőoktatásban tanulók és dolgozók, valamint a Magyarország külföldi megítélése. Lehet rajta polemizálni, ami tény, az tény: tavaly országos felháborodást váltott ki, hogy a felvételi időszak lejárta előtt semmi nem biztos a szeptemberben induló képzésekkel kapcsolatban. Az utolsó utáni pillanatban hirdették ki a keretszámokat és a képzések költségeit, a kiadott felvételi tájékoztató lószart se ért, hiszen ami abban állt, az gyakorlatilag használhatatlan volt. Nagy nehezen túlélte mindenki azt az időszakot, bár Hoffmann Rózsa széke már akkor is inogni látszott. Akkor úgy gondoltuk, ez nem ismétlődhet meg. Aztán láss csodát: a kormány karácsony előtt benyögte, ismét csökkenti a keretszámokat, sőt egyes képzéseken egyáltalán nem finanszírozza az oktatást, akiket finanszíroz, azokat pedig olyan módon megköti, hogy véletlenül se tudják teljesíteni a leendő hallgatók. (És itt már találunk is egy viccet: a felsőoktatás mindenki számára ingyenes; van akinek az állam finanszírozza, mások a Diákhitel 2-ből oldhatják meg. Tehát amit hitelből oldunk meg, az végső soron ingyen van…) Nem tudom mit gondolt a szaktárca. Talán, hogy karácsony előtt mindenki el lesz foglalva az ajándékvásárlással, és senkinek nem fog feltűnni, hogy mit is akarnak átnyomni? Persze a vizsgaidőszakot megkezdő egyetemistáknak volt idejük két tétel között, és tájékozódtak az őket érintő kérdésekben, aminek a vége sorozatos tüntetésekben jelent meg. Balog Zoltán miniszter úr – jobb későn, mint soha alapon – konzultációra hívta az érintetteket. Ekkor persze jöttek a különböző dilettáns elképzelések és variációk. Gyakorlatilag mindegyiket visszavonták a diákdemonstrációk hatására, ám, ahogy anno a zenebohóc, itt is jött a „van másik” parafrázis. Az újévet minden valószínűség szerint romkocsmákban töltő egyetemisták előtt január közepén a szaktárca kijelentette: hajlandó tárgyalni a reformokról – ismét pár héttel a jelentkezés előtt – de csak azokkal szervezetekkel, akiket ő megjelöl. Ahogy valahol olvastam, ez olyan, mintha a 70-es években az akkori bő 2/3-dal rendelkező kormánypárt „egyeztetésre” hívta volna az aktuális KISZ vezetőket. Azt hiszem, ez az egyik legjobb hasonlat. A kormány ezzel minden alulról jövő kezdeményezést halálra ítél. Illetve más megközelítésből: tökélyre fejlesztette a megosztást a hallgatók, az oktatók, és minden egyéb érintett között. Ha valaki azt szeretné, hogy a hangja eljusson az illetékes fülekbe, annak vagy be kell állnia azokba a szervezetekbe, akiket a minisztérium is elfogad – más kérdés, miért csak őket - , vagy gerillaharcosként hallatja hangját a nemhivatalos fórumokon.

Több kérdést is felvet a helyzet.

1. Mi alapján választja ki T. Miniszter Úr, hogy kivel szándékozik tárgyalni? (tudom, a HÖOK a törvény által megnevezett szervezet)
2. Mi állhat amögött, hogy a hallgatók ezrei gondolják/gondolták úgy, a HÖOK nem képes ellátni az érdekképviseletüket, és önszerveződő módon saját hálózatot hozzanak létre?
3. Ha egy hallgató nem ért egyet a saját intézménye hallgatói önkormányzatával, esetleg egy hallgatói önkormányzat nem ért egyet a HÖOK-kal, akkor nekik milyen fórumot kíván biztosítani T. Miniszter Úr a véleményük, esetlegesen megoldási javaslatuk megjelenéséhez?
4. Miért január közepén jutott eszébe T. Miniszter Úrnak, hogy tárgyalni kellene az érintettekkel?
5. Mi alapján válasszon egy végzős diák intézményt, szakot februárban, ha még mindig nem lehet tudni melyik intézményben, melyik szakon, mennyi hallgatót vesznek fel államilag támogatott képzésre?
6. T. Miniszter Úr miért akar zárt ajtók mögött, a sajtónyilvánosságot kizárva tárgyalni a HÖOK vezetőivel? (se a középiskolások kérdéseire nem válaszolt az Educatio kiállításon, se Nagy Dávid HÖOK elnökkel nem volt hajlandó a sajtó képviselői előtt egyeztetni decemberben.)
7. Mikorra várható végre hosszútávú, az egész oktatást érintő – értsd: általános iskola 1-től minimum az egyetemi alapképzés befejezéséig tartó –, kiszámítható és ami még fontosabb fenntartható reform?

Nem tudom a megoldásokat, de egy valamit tudok: ez így nagyon nem jó. Sírunk, hogy az értelmiségiek elhagyják az országot. Hogy drága pénzért képezzük őket, ők meg itt hagynak a szarban bennünket. Hovatovább a szakállamtitkár már eljutott odáig, hogy latint tanítsanak – azzal legalább nem mennek külföldön semmire. Hát tessék már gondolkodni! Ha azt látja egy 18-20-22 éves fiatal, hogy egyik napról a másikra áthúznak olyan koncepciókat, amelyek alapján 4-5 éve készül, hogy a magyar társadalom hasznos tagja legyen. Ha azt tapasztalja, hogy olyan szerződést irat vele alá a magyar kormány, amelyet jó, ha 10%-uk tud majd teljesíteni, különben vagy nem tanul tovább, vagy min. 2-3 milliós adóssággal kezdi az életét. Ha azt hallja, hogy már 20 éve mindig „ez lesz az utolsó nehéz év, jövőre jön a fellendülés”. Ha bármerre néz, mindenhol azt látja, a kortársai menekülnek itthonról. Akkor nem lehetséges, hogy nem a fiatalokkal van a probléma, hanem azokkal, akik engedték idáig süllyedni az országot? Ha országon belül valaki munkahelyet vált a jobb fizetés és/vagy a nagyobb megbecsülés miatt, akkor az egy szar-szemét-szar alak? Hát nem. Akkor miért kiáltjuk ki annak azokat, akik ugyanezen okból nem Kaposvárról Nyíregyházára, hanem a másik irányba, mondjuk Graz-ba, vagy Münchenbe mennek dolgozni? Miért baj az, hogy ha egy itthon elhelyezkedni nem tudó – 1-2 évig munkanélküli fiatal – fogja magát és elmegy oda, ahol – akár a szakmájában, akár nem – munkába tud állni, és a magyar átlagfizetés 2-3-szorosát keresi?

A probléma összetett, és ha végiggondoljuk, rájövünk, hogy minden az oktatásra vezethető vissza. Ha tehát az oktatásban bizonytalanság van, az kihat az egész társadalomra, a gazdaságra és a mindennapi életünkre is. Egyik ismerősömet kérdeztem, mi a véleménye a diáktüntetésekről, a felsőoktatási reformokról. Azt mondta: nem érdekli, ettől nem lesz holnap drágább a kenyér. A „nem reprezentatív felmérés” azt mutatja, hogy sajnos van, akiket a sokat hazudozás miatt már nem is érdekelnek a közélet dolgai, csak a mindennapi betevő legyen meg. És sajnos igaza is van. Holnap ettől nem lesz drágább a kenyér.

De holnapután igen. És ezen már mi sem nevetünk.

Ülök a szobában, kint esik az eső, bent szól a legújabb mp3 lemezem. Szürke, ködös őszi nap van. Nem történik semmi és nem is várható. Az ember ilyenkor legszívesebben ki sem dugná az orrát egész nap a jó meleg szobából. Mit is lehet ilyenkor csinálni? Bambulni a kereskedelmi tv-k valamelyik nagysikerű tehetségkutatóját, esetleg az egyik bulvárújságban valami pikantéria után kutakodni, netán a legújabb „tankos-romantikus” játékban öldösni az ellent. Ha valaki mégsem ezen „szórakoztató és értelmes” programok közül választ, hanem a közszolgálati tv műsorát választja, esetleg politikai lapot olvasgat, vagy csak nyitott szemmel sétál az utcán, hamarosan fel fog tűnni, hogy lépten-nyomon a mai dátumról beszélnek. Miért? Mi van ma? Kedd. Október 22. Ja, nem is: 23. És akkor mi van? Már emlékszem! Tavaly hétfőre esett és nem kellett iskolába menni…

Az előbbi gondolatmenet bármely tizenéves fejében megfordulhatott volna, talán némelyekben meg is fordult. Az egykori ellenforradalom helyett, a rendszerváltás után teljesen megváltozott világképben, már forradalomról, a nemzet hőseiről beszéltek és tanítottak. Csakhogy a váltás nem megy ilyen gyorsan. Az elmúlt bő két évtizedben a történelemtanárok sokféleképpen taníthatták tantárgyukat, hiszen kitört a demokrácia, a szólásszabadsággal és sok egyéb hátrányával együtt. Hogy ki mit tanít 1956. október 23-ról, mennyi időt foglalkozik vele és milyen mélységig, az szinte teljesen a tanárok lelkiismeretére van bízva. A mai fiatalok között ez a dátum még mindig abba a kategóriába tartozik, amiről tudják, hogy valami történt, de hogy az jó volt-e vagy sem még nem bizonyosodtak meg róla teljesen. Az a 35 év, amíg nem lehetett beszélni róla, kihat a mai tizen-, huszonévesekre is. 1848-at már sikerült feldolgozni, igaz, akkor csak 19 év szilencium (majdnem a fele) volt elrendelve és legalább százötven év is eltelt. Az elmúlt pár év pedig még sokkal „különösebbé” tette ezt a dátumot – sok mással egyetemben. Gondolok itt a mára állandósult pártpolitikai csatározásokra, az eldurvult kampányokra, az egymásra mutogató „képviselőinkre”. Ezek az események először csak a nagy nemzeti ünnepeinkre nyomták rá a bélyegüket, később a kisebb ünnepekre, végül hétköznapjainkra is. Tegnap sétáltam az egyik megyeszékhelyen, és egy középiskolából kokárdás(!) fiatalok tömege indult, hogy méltóképpen ünnepeljék meg az ötvenhatos eseményeket. Ha jól emlékszem a kokárda – legalábbis az én időmben – a 48-as forradalom és szabadságharc jelképe volt, amit a Márciusi Ifjak hordtak mintegy másfél évszázaddal ezelőtt. Ezek a gyerekek nem hiszem, hogy bármit is értenének abból, mi volt az eredeti jelentése annak a nemzeti színű szalagnak a szív felett. Csak odarakták, mert azt mondta valaki, meg a tv-ben látta, hogy a híres emberek is hordják. Én sem vagyok teljesen tisztában azzal, hogy mit jelentett a kokárda, vagy az őszirózsa ezért nem is hordom őket. Pláne nem akkor, amikor tudom, hogy nincs itt az ideje!

Október 23-a a modernkori Magyarország egyik legfontosabb dátuma. Az, amit 1956 e napján elkezdtek, amiért – akkor és utána – több ezren az életüket adták, 1989 ugyanazon napján érett be. Akkor kiáltották ki azt a köztársaságot, amelyben azóta is függetlenül és szabadon élhetünk. Sokan megemlékezéseket tartanak, vannak, akik ünnepnek nevezik és páran demagóg módon a politika szolgálatába állítják az eseményt. Pedig lehet, hogy ott fenn, akik az életükkel fizettek a mi szabadságunkért és függetlenségünkért, jobban örülnének egy szívből jövő, halk köszönömnek.

Mást amúgy sem tehetsz. Érezd a csendet. Nem is kell mást tenned, mint például október 17-én a 99.9 MHz-re tekerned. Az - amúgy egyáltalán nem kormányközeli – NMHH úgy döntött elég ebből. Elég abból, hogy holmi helyi cégek városi, kisközösségi rádiókon keresztül az étert folyamatosan szennyezzék. Szennyezzék a zenékkel, szennyezzék a hírekkel, és legfőképp szennyezzék véleményekkel. Azt kell mondjam, teljes joggal – az ő szemszögükből. Persze ezek a kisvárosi garázs-rádiók csak járulékos veszteségek, a fő célpont természetesen a Klub-rádió volt. A siker teljes! Gratulálok Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság!

De inkább most kicsit a helyi viszonyokról – hiszen elsősorban ez lenne a blog célja. Pár éve még a barátaimmal vitatkoztunk melyik rádió a menőbb: a klasszikus kereskedelmi zenéket játszó Enjoy, a disco zenét dübörögtető K1, netán a sláger-gyanús Enjoy Classic. És persze ott volt még a nehezen behatárolható, inkább alternatív zenékkel operáló, néha túlságosan is szókimondó műsorokkal megjelenő Kapos. A K1-et leütötték nem sokkal később, mint a taxi órát, az Enjoy Classic eltűnt a történelem tengerében, az Enjoy-t pedig idén júniusban – több hónapos huza-vona után (több milliós tartozások miatt) kikapcsolták. Maradt egy, azaz 1 darab helyi rádió. Máig. Nem az a baj, hogy elmebeteg indokkal nem adtak engedélyt a működésre; nem az a baj, hogy úgy általában nem kapott engedélyt a Kapos Rádió. A baj az, hogy ezzel megszűnt a helyi rádiózás a városban. A médiának – 4. hatalmi ágként – helyi szinten ugyanazt kell képviselnie, mint országosan: tájékoztatni, szórakoztatni, kritizálni, véleményt formálni és legfőképpen a sajtószabadságot biztosítani. Ezzel Kaposváron – és sok más vidéki településen – egy jelentős csapást mért a kormány a fenti értékekre. Persze jogosan merülnek fel a kérdések: hol vannak ilyenkor a helyi – szintén elsősorban fideszes – politikusok (azért nem a többi pártot említem, mert az ugye manapság alapvető, hogy ahol nem ez a párt adja a vezetőt, szinte el is felejthet minden ilyesmit)? Miért nem fogtak össze és harcoltak a helyi rádiókért? De nem is kellett volna harcolni, csak kicsit „lobbyzni” (hogy divatos angol szót használjak a mutyizásra) a háttérben. Valahogy nem rémlik, hogy címlapok harsogták volna, hogy ez és ez a politikus, polgármester, stb. a saját települése rádiója mellett kiáll. Nem. Semmi ilyen nem volt. Mindenki kussol és hallgat. Mást úgy sem tehet. Mondjuk, most már hallgatni sincs nagyon mit, maximum egymást a tanácstermekben. Nem vagyok polgármester, de most megpróbálok belegondolni helyébe!

„…Hallom, hogy egyre-másra szűnnek meg városomban a rádiók. Olvasom, hogy azt az egy nyamvadt maradékot is szívatják, és folyamatosan nevetséges indokkal 2-2 hónapos ideiglenes engedéllyel hagyják működni. Mit csináljak? Szóljak a Viktornak, hogy ezt az egyet hagyják már fenébe? Nem tudom. Vagy mossam kezeim, mint Pontius Pilatus, hiszen már korábban is voltak olyan beszólásaik, amik nem tetszettek, amióta meg egyedül vannak, többször is olyanokról számoltak be, amik éppen nem tettek jót a népszerűségemnek. Azt hiszem ez lesz a legjobb megoldás. A kis hülyék most legalább megkapják a magukét. Erről jut eszembe: ha bezáratják ezt a szart, akkor utána felhívom a „komát”, és mondom neki, hogy ha már úgyis megürült a piac, akkor majd én csinálok egy rádiót ide. Oké, nem a legetikusabb, de majd valamit kitalálunk, hogy csak így lehetett megoldani, hogy a városban legyen rádió, bla-bla-bla… Ez a sok hülye nyugdíjas meg úgyis bekajálja. Már látom is lelki szemeimmel:

• reggeli hírek: beszámoló az előző nap főbb eseményeiről.
• Délben: a délelőtti bizottsági/önkormányzati döntések
• Kora este: a délután sajtótájékoztatóm rövid összefoglalása.

A fennmaradó időre meg majd a művelődési vezető, vagy a kultur-referens válogat valami zenét, az már annyira nem érdekel. Jó is lesz ez. Olcsó reklámidővel dolgozunk – persze azoknak a cégeknek, akik nem kritizálják a lépéseinket. Támogatjuk a kultúrát, és a sportot – persze elsősorban az önkormányzat által fenntartottakat – és ezzel letudjuk majd a non-profit civilek támogatását is.

Háhh! Hogy ez nekem miért nem jutott előbb eszembe… Annyi kell hozzá, hogy találjak valakit, aki ezt át tudja tolni a választókon, vagy legalábbis azon a részén, akik eddig rám szavaztak. A többit meg eddig is leszartam, mondjuk. Na, jól van. Jó lesz ez így. Gyorsan fel is hívom az Annát és a Máriát, hogy intézzék a dolgot…”

(Ez persze egy elképzelt gondolatmenet, semmi közös nincs benne a valósággal, vagy ha mégis, az csak a véletlen műve.)

Még egyszer leszögezném: NEM a Kapos Rádiót siratom - csak megemlékezek róla -, hanem azt, amit ez a döntés jelent helyben és országosan. Ugyanis ha most bezárják a KR-t – és még vagy 50 másik rádiót -, mert nem írták alá a tök üres, sorszámozatlan hátlapokat, akkor legközelebb talán már a papír lap másik 4 oldalát is alá kell majd írni (ugyani térbeli kiterjedése miatt van még 4 – szinte papírvékony – oldala is!). A lehetőségek száma végtelen, ahogy az emberi hülyeség és rosszindulat is. És ismét bebizonyosodott, hogy bármit teszünk is – rádiónál aktuálisan – mindenben az orális dolgokhoz jutunk: aki nem nyal, az szopni fog.

Jön október 23. A nemzeti ünnep. 56 évvel ezelőtt éppen a rádió szerzett soha nem múló érdemeket, és adott lehetőségeket és lendületet a forradalomnak. Ezerkilencszázötvenhatban, 56 évvel ezelőtt a rádió juttatta el az információt az ország minden pontjára, hogy: elég volt! 2012-ben – egy demokratikus jogállamban – a hatalom mondja azt, hogy elég volt, és bezáratja a rádiókat. Ehhez nem kell komment vagy kiegészítés. Mindenkire ráhagyom a továbbgondolást.

Szóval itt tartunk most. 2012 év végén. Egy híján 100, azaz csak egy tized híján: 99,9. Ez volt az utolsó csepp a kaposvári és az országos média méreggel teli poharában.

U.i.: A világhírű Music Television (MTV) indulása kezdődött a következő zenével (1981. augusztus 1-jén 12:01). Sajnos most nem csak a rádióban játszott zenék előadói lettek kinyírva, hanem maga a Rádiózás…

(de legalább a zene jó…)

https://www.youtube.com/watch?v=Iwuy4hHO3YQ

„Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked. 
Vártál ha magadról szép éneket, 
dícsérő éneked én nem leszek, 
mi más is lehetnék: csak csönd neked.”

Hangzik el nap, mint nap a legtöbb iskolában…SAJNOS! De ettől még tény. Mint ahogy az is tény, hogy erre nincs megfelelő szankció sem a kiválóan összeszerkesztett köznevelési törvényben, sem a helyi szabályzatokban. Nincs szabályozva az sem, hogy mit tehet, illetve mit kell tennie a pedagógusnak, vagy épen az intézmény vezetőjének, ha a diák óra alatt az asztalra feltett lábakkal zabálja a hamburgert. Jah, bocs: be kell hívatni a szülőt. Rendben. Telefon, szülő bejön. Szülő el kezd panaszkodni, hogy ő sem tud mit tenni a gyerekkel, nincs is rá ideje, mert 3 műszakban dolgozik a gyárban, sokszor hétvégén is, mert kell a pénz. Tehát ezzel ki is merítettünk minden lehetséges jogi formulát. Illetve dehogyis: lehet neki adni szaktanári figyelmeztetést, azután osztályfőnöki figyelmeztetést és megrovást, majd ugyanezt igazgatói és tantestületi szinten. Meg persze végül meg lehet kérni a szülőt, hogy vigye másik iskolába. No de! Józan paraszti ésszel könnyen felfogható, hogy egy városon belül, ha egy tizenpáréves diákot az elviselhetetlen magatartása miatt eltanácsolnak egy általános iskolából, akkor nem fog kapkodni a többi iskola, hogy a soraiban tudhassa.

És akkor térjünk is át az országos port kavaró kaposvári iskolaigazgató ügyére. Alapszituáció: valaki eldobott egy almacsutkát az iskola folyosóján, senki nem szólt a társának, hogy „haver, ne legyél már ekkora bunkó, erőltesd meg magad és dobd már a 20 centivel távolabb lévő kukába!” Murphy-törvénye szerint, természetesen éppen ekkor érkezik az igazgató, akinek a helyszínen lévő diákok közül senki nem tudja megmondani, kinek a kezét hagyta el pár másodperccel korábban az almacsutka (átmenti amnézia???). A igazgató ezt követően erőteljesebben is elismétli a kérdést, és ekkor csodák csodájára az egyik lány  - egy laza: „te sem láttad, ki dobta” megjegyzéssel a válla fölött – felszedi a hulladékot. A szituációtól felháborodott pedagógus a hangnemet és a tartalmat is kérdőre vonta a diáklánytól, ám „Merida, a bátor” már szemtől szemben nem volt képes elismételni előző gondolatait. Egy dolog tény: ezt követően sem kellett volna feltétlenül felpofozni az iskola folyosóján a kiskorút. Ezzel azóta biztosan az érintett is tisztában van. Kicsit vizsgáljuk meg más oldalról is azonban a helyzetet. Gondoljuk végig a következőt: kezdő tinédzser gyermekünk áthívja barátait a MI lakásunkba. A kezdeti beszélgetés után almacsutkával dobálóznak, majd miután felszólítjuk őket, hogy valaki azonnal tegye az erre kijelölt szeméttárolóba, visszakaffog valamelyik, hogy „te is megfoghatnád, baz’ meg!” Na, most tegyük a kezünket a szívünk tájékára és mondja azt valaki, hogy nem vágná pofán azonnal a gyereket.

Nem fogok pálcát törni senki mellett. Csak kicsit bele kellene gondolni a dolgokba, mielőtt – akár erkölcsi, akár jogi – ítéletet mondunk. Nem mondom, hogy a pedagógus nem hibázott. De ugyanakkor idézném a bírónőt: „Egy iskolaigazgatótól azért okkal elvárható – főleg, miután hosszabb évtizedek óta ezt a nevelői tevékenységet kifogástalanul végezte – nagyon jól tudja ő, hogy különböző gyerek, különféle magatartást tanúsító, minden gyerekhez, hogy úgy mondjam, különböző eszközzel kell szabályozni.” (forrás: www.kapos.hu/hirek/kek_hirek) Ezt kicsit elemezve a következőre jutottam: a bírónő állítása szerint az érintett pedagógus szakmája kiválósága, tehát valószínűleg kellő tapasztalattal rendelkezik az ilyen és ehhez hasonló helyzetek megoldásához – itt jegyzem meg, hogy az ítélettel pedig éppen ezt vonta kétségbe, pedig a bíró nem pedagógus. A bírónő mondatának másik felének érvelése alapján több évtizedes tapasztalattal a hát mögött tisztában kellett lennie – és valószínűsítem, hogy volt is – azzal, hogy minden gyereknél más és más módszerrel lehet eredményt elérni. Ez igaz a tanulmányi előmenetelre, és igaz a pedagógus nevelő munkájára – azaz a gyerekek társadalomba való integrálására is. Az érintett pedagógus a – már korábban említett több évtizedes tapasztalatával -  döntött a fizikai módszer mellett. Ebben a döntésében valószínűleg közrejátszott az a tény is, hogy a verbális figyelmeztetéseken a tizenévesek már csak nevetnek, az ég világon semmi nevelő hatásuk nincs. Szeretném még egyszer kiemelni: nem megengedett, hogy véresre verjen egy tanár egy diákot – ha egyáltalán így történt. De vizsgáljuk már meg kicsit tágabbról is a történetet, hogy mi is vezetett idáig. És itt most nem az utolsó fél percről beszélek, hanem arról a társadalmi devianciáról – ami számtalan formában megjelent már közösségi portálokon is -, miszerint a diáknak több joga van, mint a tanárnak. Az igazságszolgáltatás már a magántulajdon tekintetében előrelépett. Emlékezhetünk, a saját tulajdonunkat bármikor, bármilyen eszközzel megvédhetjük. Kérdem én: akkor a tanár, a tanító nem védheti meg magát ha megalázzák, ha semmibe veszik, ha arcon köpik? Üljünk le, és gondoljuk végig általános iskolás korunkat! Most álljon fel az, akinek egy testi fenyítés sem jut eszébe (körmös, fejrekoppintás favonalzóval, stb…)! Valahogy gondoltam.

Ezzel szemben most egy szakmailag elismert embernek kell a kollégái, barátai és a diákok előtt megszégyenülnie. Úgy vélem ez csak újabb olaj a tűzre, hiszen a diákok felé ez egy dolgot sugall: vissza lehet szólni a tanárnak, el lehet küldeni a picsába, úgy sem lesz semmi következménye (max. kapnak egy osztályfőnökit, ami alá odahamisítják valamelyik szülő aláírását). Ehhez a törekvéshez ezúton is gratulálok! Ugyanakkor kívánom, hogy egy hónapra üljön be az ítélet meghozója üljön be valamelyik iskola tanóráira, és sétálgasson a szünetekben a folyosón. Ne a szakértők véleményére hallgasson, hanem érezze saját bőrén, milyen mélyen van ma az oktató-nevelő munka presztízse, hallja saját fülével, milyen mocskosan beszélnek már a 10 évesek is, lássa, a kortársak egymással hogyan viselkednek.

És kérem a Mélyen Tisztelt Bírónőt, hogy az egy hónap után számolja újra az érveit az ítélet mellett és ellen!

u.i.: még lehet, hogy ezt is halljuk az új ítélet után: "Baz' meg, ez felmentett!

Kezdjük ott, hogy utálom a feta-sajtot. A másik, hogy olyan éktelen gazdasági pofátlanságra hívták fel a figyelmem, amit kb. csak Görögországban néznének el (ott élőknek, vagy beutazó turistáknak). A biztosítékot – nálam, és a kedves idegennél is – a következő, a „szőkőkutak városának” határán található intézmény szociális támogatásához kapcsolódó kitöltési útmutatója tartalmazza:

"V. ponthoz: Egyéb intézményi, szakmai, tudományos, közéleti tevékenység: 3 pont
(HÖK tag, HÖK elnök, DJB tag, DJB elnök, referens, Koll. Biz tag, Koll. Biz elnök, TDK-án, OTDK-án való részvétel, kiemelkedő sportteljesítmény,…stb.)"

Gondoljuk csak végig. Egy szociális alapon nyújtható támogatásnál, miért jelent plusz pontot, ha valaki HÖK tag? Illetve álljunk meg egy pillanatra: mit is jelent HÖK tagnak lenni? Valószínűleg ezt a kérdést még senki nem tette fel az arra illetékes szervnek. Én ma éppen ráértem, és utánakerestem: KE PK HÖK SZMSZ

 5.§ A HÖK tagsága

1)         A HÖK tagja a Kar minden beiratkozott hallgatója, függetlenül attól, hogy tanulmányait milyen oktatási formában végzi.

Nos, innentől fogva, mindenkinek alanyi jogon járna a 3 pontà semmi értelme nincsen! (megjegyzem kíváncsi lennék majd a pontozásnál, hogy valóban a szabályoknak megfelelően mindenkinek megadják-e a jogos 3 pontot?) De haladjunk tovább a felsorolással: HÖK elnök. Ha főiskolai éveim emlékét nem koptatta meg túlságosan az abban az időben elfogyasztott alkohol mértéke, akkor a HÖK elnök, a külön „társadalmi érdekből” végzett munkájáért már amúgy is kap kiemelt juttatást, méghozzá nem is keveset. Apró – jogosságát tekintve az olvasóra bízott – kérdés: miért kapjon pluszpontot egy olyan dologért, amit önként vállalt, és egyszer már amúgy is anyagilag elismerik ezt a munkáját? Menjünk tovább: DJB tag, DJB elnök. Nos igen, itt nehéz bármit is mondani. Hogy miért? Egyrészt, mert rájuk ugyanúgy igaz, az előbb említett külön, havi rendszerességgel – általuk csak „fizetés”-ként emlegetett – közéleti ösztöndíjnak nevezett juttatás átutalása, másrészt etikailag, erkölcsileg – esetleg jogilag is – erősen kétes az, hogy a fent idézett SZMSZ alapján a DJB bírálja el a beadott támogatási kérelmeket. Ugye érezzük az abnormitását, hogy a DJB tagok – az elnökkel az élen – bírálják el a saját, és a rangban felettük álló HÖK elnök pályázatát is, ráadásként fenntartva maguknak a jogot, hogy eme minőségükben a bírálásért még előnyben is részesítsék magukat. Persze elfogadom, hogy vannak olyan halmozottan hátrányos helyzetű HÖK elnökök (haha) és DJB elnökök és/vagy tagok, akik kiemelkedő tanulmányi eredménnyel rendelkeznek – hiszen ellenkező esetben nem lenne idejük a tanuláson kívül másra -, szociálisan érzékenyek minden, hozzájuk hasonló sorstársukkal szemben, és mindemellett még társadalmi munkát is vállalnak. Egyetlen apró ellentmondást érzek a szituációban:

1. Ha olyannyira nehéz anyagi körülmények között él, mint amennyire a pályázat beadása determinálja, akkor miért nem vállal munkát – sok társához hasonlóan?
2. Ha a társadalmi tisztségéből fakadó jutalom összege oly mértékű, hogy ne kelljen diákmunkát vállalni, akkor hogy van valakinek pofája egyáltalán elgondolkodni azon, hogy egy szociálisan hátrányos helyzetűek számára kiírt pályázaton részt vegyen???

Hogy miből gondolom, hogy eszébe jut? Egyrészt csak meg kell nézni a tavalyi támogatottak EHA-kódját, másrészt, ha nem merült volna fel bevételi forrásként, akkor nem írták volna bele, vagy ha bent volt régről, elvi és erkölcsi megfontolásból azonnal kivették volna a fent idézett szövegrészletet.

Kedves olvasók és egyetemi hallgatók: aki nem hiszi, menjen el félévente egyszer Görögországba, és járjon utána… 

Szürke, esős, novemberi délután van. Az esőcseppek kopognak a töredezett alumínium-párkányon és az üvegen. Már napok óta esik, így szinte fel sem tűnik már. A hűvös szelek tovább rontják az amúgy is depressziós hangulatot. A fiatal pár délutáni programja hetek óta ugyanaz: 16:30-ig munka, hazaérkezés után egy kis uzsonna, elmesélik két mondatban minden áldott nap ugyanazt az unalmas, munkahelyi sztorit – amire persze a hallgató fél rá sem hederít. Majd jöhet a lazító tv-zés – ki az egyik szobában, ki a másikban (focimeccs, kontra sorozat). Este pár közösen elköltött falat után gyors zuhany, majd további gubbasztás a „csoda-doboz” előtt. Egyik délután meglepő gondolat támadt a teremtés koronájában:

- Szívem, olyan régen nem mozdultunk már ki itthonról. Mi lenne, ha ma este elmennénk színházba?!

- Jajj drágám, esik is, hideg is van… Ráadásul már későn is van. Itt van mindjárt fél 6.

- Na és? Van kocsi a hideg és az eső ellen, és a fél hetes előadásra még simán odaérünk. Annak fél 9-re vége, és a Barátok közt-re éppen haza is érünk.

- Hát jó, végülis igazad van. Nem árthat meg, ha kicsit kimozdulunk.

Így tehát a pár nagyot lépett és elmentek színházba. Annyira megtetszett nekik a teátrum, hogy rendszeresen elmentek, sőt lassanként minden dolgozót keresztnevükön szólítottak, és őket is viszont. Legközelebbi kapcsolatba Pannival, Nárcisszal és Angélával kerültek. Később velük együtt jártak már szórakozni is, és több közös estét is szerveztek. A fiatal pár végül a látogatott előadásokat mindig úgy időzítette, hogy a fenti trió dolgozzon. Egy idő után szomorúan vették észre, hogy a lányok egyre kevesebbszer dolgoznak, együtt meg szinte soha. Értetlenségüknek hangot adva, összeszedték minden bátorságukat, és megkérdezték külön-külön a lányokat, hogy miért nem dolgoznak, esetleg más munkát találtak? A válaszok egybecsengőek voltak, ám annál megdöbbentőbbek. Beugró, kisegítő dolgozóként szembesülniük kellett a munka világának kegyetlen valóságával. Legyen annyi elég, hogy a személyzetis kolléganő is hasonlóan fiatal és kívánatos leányzó volt. Fiatal kora ellenére viszonylag magas pozíciót harcolt(?) ki magának. A három történet alapját az képezte, hogy – igaz különböző időszakokban, de – feltűnően közvetlen kapcsolatot alakított ki – elsősorban női – munkatársaival. Persze ez az ember húszas éveinek közepén-végén egyáltalán nem olyan szokatlan, ezért nem is tulajdonított neki senki különösebb jelentőséget. Kissé ugyan fura volt, hogy néha férfiakat megszégyenítő pajzán vicceket, mozdulatokat is megengedett magának, ám ha valaki volt a közelmúltban zenés szórakozóhelyen, akkor ezen se csodálkozik különösképpen. Ha ehhez vesszük még, hogy van barátja is évek óta, akivel szinte együtt élnek, akkor pláne csak testi-lelki barátnők közötti kapcsolatra gondolhatunk. Ahogy telt-múlt az idő, a barátnős-beszélgetős estékhez egyre gyakrabban csatlakozott – mintegy véletlenszerűen – a személyzetis kolléganő barátja, és valahogy a beosztások is mindig úgy jöttek ki, hogy egyszerre legyen a munkaidejük. De hát a véletlen, az véletlen. A lányok örültek, hogy volt munkájuk, ráadásul nagyon kedves, közvetlen és vicces a főnökasszony, akinek van egy szimpatikus pasija is. Ebben a korban majdhogynem álom-munka. Egyszer aztán valami megváltozott. Mintha a hétvégi közös találkozásokat egyre inkább a szinte ismeretlen, ám annál szimpatikusabb fiatalember kezdeményezné. Több alkalommal párja nélkül is felkereste a lányokat, akik tudván, hogy napi kapcsolatban állnak a személyzetis barátnőjükkel, így biztos nem lesz semmi féltékenység a dologból. Minél több időt töltött a lányokkal hősünk – akit az egyszerűség kedvéért nevezzük a továbbiakban Tobiás-nak –, annál inkább feltűnt, hogy valami mégsem stimmel a dologban. Szépen lassan a fiú látens homoszexualítását nem tudta tovább magába fojtani és végül elhívta kávézni a három lányt - Pannit, Nárciszt és Angélát - és kiöntötte nekik a lelkét évek óta súlyosan lekötő titkát. A vallomás mélyen felkavarta a lányokat, akik konzervatív nevelést kapván azonnal elfordultak a meleg Tóbiástól. Ennek hatására Tóbiás azonnal stílust váltott, és megfenyegette őket, hogy ha el merik mondani bárkinek - különösen a barátnőjének -, akkor elintézi, hogy többet ne dolgozzanak ott. Mivel a lányok ezzel együtt sem akartak a továbbiakban a pár társaságában lenni, egyre jobban eltávolodtak tőlük, így nem is lehetett más az eredmény, mint az egyre rövidülő munkaidő.

Visszatérvén eredeti szereplőinkhez, ugye nekik mesélték el a lányok ezt a sztorit - mint fentebb is említettem - egymástól függetlenül ugyanebben a formában. Igazi hőseinknek más sem kellett. Ettől a pillanattól kezdve soha többet nem mentek színházba. A közösen, otthontól távol töltött esték hangulata viszont annyira az életük részévé vált, hogy továbbra is eljártak együtt. Mostantól kezdve azonban már a multiplex mozik lettek a célpontok. Remélhetőleg ott nem tapasztalni hasonló dolgokat... Bár a mai világban semmi nem lehetetlen!

https://www.youtube.com/watch?v=kY9qjOnQGK8